Idén volt a 20. Sziget Fesztivál.
Sokszor, sok helyről hallottam már róla, de még egyszer sem mentem ki rá. Mi lehet a titka, hogy ennyi embert vonz? Milyen lehet a hangulata? Tényleg akkora élményt jelent, hogy évről évre kimenjenek rá?! Tömeg van, zaj van, az érdeklődők száma mégsem csökken. Nagyon kíváncsivá tett hát, így feladtam a hagyományt, és péntek délután felkerekedtem barátnőm társaságában, hogy útnak induljunk. Utazásunk előtt izgatottan készülődtem. Mit is vegyek fel, milyen ruhában célszerű kimenni?!
Nagy lesz a por, mondták többen, kényelmes ruha legyen rajtad, figyelmeztettek mások. Így farmernadrág, laza felső és kényelmes szandál mellett döntöttem. Kis táska a vállamon, vagány napszemüveg, és már indulhattam is a nagy kalandra. Barátnőmmel megbeszéltük, hogy a HÉV megállójában találkozunk, ahonnan majd sétálva fogunk bemenni a szigetre. Már a hév végállomásánál érdekes hangulat lengte át a levegőt. Nagyon sokan, sokféle stílusú ember várakozott a szerelvényre. Tömve volt az állomás. Volt, aki munkából ment hazafelé, és láthatóan fáradtan nézte a körülötte lévő sokadalmat. Másról már messziről látszott, hogy a szigetre tart. Vagy az öltözéke vagy éppen a karszalag miatt, mely a csuklóján volt. Láttam egy holland társaságot. A lányok neon zöld színű ujjatlan felsőben, alatta fürdőruhában, és szakadt sortban, illetve szoknyában voltak. Könnyedén összefogott hajukba virágot tűztek. Hangosan nevetgéltek, beszélgettek egymással. A vonatban nagy volt a lárma, mégis, mindenki nyugodtan várta a leszállás időpontját. Apropó leszállás. Az már kiderült számomra, hogy nem készültem fel elég alaposan kis kalandomra, hisz azt hittem, a Szentlélek térnél kell leszállni. Viszont annál az állomásnál senki nem mozdult az ajtók irányába. Gyanakodni kezdtem, talán rosszul tudom az útirányt?! De sebaj, izgatottan, és bár kissé feszülten, de a vonaton maradtam, és bíztam a tömegben, ők már csak tudják, hol kell leszállni. És igen, jól sejtettem. A következő megállóhelynél, a Filatorigátnál kinyíltak az ajtók, és megindult az emberáradat kifelé. Kedves barátnőm már biztató mosollyal várt az állomáson. Hátán kisméretű hátizsák, elemózsiával, inni- és ennivalóval felszerelkezve. Na igen, tudhat valamit. Zárt sportcipőben van, lehet, hogy ő öltözködött célszerűbben?! De nem gondolkoztam ezen túl sokat, hisz izgalmas kirándulásunk második fejezetéhez értünk. Elképesztően sokan voltunk. Az utunk a szigetig kényelmes sétával körülbelül húsz percet vett igénybe. Mindenki nyugodtan, jókedvűen, nevetgélve ment egymás mellett, egymás mögött, nem volt tolakodás, türelmetlenség. Jó érzés volt tudni, hogy egy közös célunk van, jól érezni magunkat.
Érdekes kép fogadott minket a sziget előtt, még mielőtt a hídon átmentünk volna. Többlépcsős biztonsági kapukon kellett áthaladnunk. Ez olyan érzést keltett bennem, mintha karantén alatt tartanák a szigetlakókat, csak éppen fordított helyzetben. Nem kijönni, hanem bemenni nem lehet olyan könnyen. Szépen megvettük a belépőjegyet, illetve karszalagot, és mentünk is az első kapuhoz. Több kapun lehetett bemenni, mert külön volt azoknak, akiknek már volt karszalagjuk, és külön azoknak, kik csak most vették meg azt. Ez célszerűnek tűnt, hisz bármennyire sokan voltunk is, viszonylag rövid ideig tartó várakozás után sorra is kerültünk.
Rákerült a megbélyegző szalag a csuklómra, és én büszkén indultam tovább a híd felé. A hídon akadtak olyanok, akik hálózsákot is vittek magukkal, mások hatalmas hátizsákot cipeltek a hátukon, de volt, aki egy karton ásványvízzel bandukolt előre. Az ellenőrzésnek nem volt vége. Miután áthaladtunk a hídon, a túloldalon még egy ellenőrzési ponton kellett megállnunk. Itt a csomagokat nézték át, akármit nem lehet bevinni. Mi nem lehettünk nagyon gyanúsak, mert ellenőrzés nélkül átengedtek minket, és megérkeztünk végre a szigetre.
Egészen más kép fogadott, mint amire számítottam. Az emberek sokszínűsége felülmúlta elképzeléseimet. Volt punk, lila haj, szakadt ruha egyaránt. Voltak egyszerűbb külleműek, és voltak egészen extrém kinézetűek is. Sokféle nemzetiséggel találkoztam, mégis, valahogy nem voltak nyelvi nehézségek. Ahogy mentünk egyre mélyebbre a szigeten, úgy nyílt ki a világ. Több sátort és színpadot is láttam, ahol már tombolt a tömeg a zenére. Nagyon élveztem ezt a fajta jó hangulatot. Rögtön meg is álltunk az egyik ilyen színpadnál, és hatott ránk is a hallgatóság ellenállhatatlan jókedve és öröme.
Sokan ismerték az együttes zenéjének a szövegét, így énekeltek a zenésszel, mások táncoltak a jó ritmusokra, de voltak olyanok is, kik egyszerűen csak jól érezték magukat. Nem láttam szomorú, komor arcokat. Csak derűseket, vidámakat. Magával ragadott engem is ez könnyed, laza hangulat, a refréneket hamar megtanultam, és együtt tombolhattam a többiekkel. Jókedvűen mentünk másik együtteseket is meghallgatni. Előfordult, hogy meglöktek, vagy ráléptek véletlenül a lábamra, de sűrű bocsánatkérések hangzottak el különböző nyelveken. Még véletlenül sem fordulhatott olyan elő, hogy szó nélkül tovább mentek volna. Hihetetlen volt ez a figyelem, amit mostanában annyira nem tapasztalok meg. Láttam olyan szigetlakókat, akik elfáradva leültek illetve lefeküdtek a földre, épp ahol voltak. Azt gondoltam, ez zavaró mások számára, de nem ezt nem érzékeltem. Kikerülték őket könnyedén, mindenféle rossz szó, megjegyzés nélkül. Elképesztő volt számomra, hogy ennyire toleránsak legyenek egymással, ugyanakkor jó volt látni, hogy igen, van még ilyen a világon. Ezzel kapcsolatban volt egy másik élményem is, mely még inkább meglepő volt. Épp egy magyar együttest hallgattunk. Fantasztikus odaadással énekeltek a közönségnek. Odacsapódott mellénk egy hosszú, loboncos hajú férfi, kin látszódott, hogy már nem egy pohár itókát ivott meg. Kissé dülöngélve bár, de táncolt és csápolt a dalra. Kitágult körülötte a tömeg, de mindenki elfogadta őt olyannak, amilyen. Nem voltak megjegyzések, szitkozódások, együtt élvezték tovább a zenészek előadását. Ővele éjjel összefutottam, mikor már mi mentünk haza. Szép lassan, fejét lógatva, lecsendesülve bandukolt hazafelé. Amikor elfáradtunk és megéheztünk, lehetőség volt kedvünknek, szánknak való ételt, italt is elfogyasztani. Látszott, hogy a gasztronómia kedvelőiről sem feledkeztek meg, hiszen égtáj és nemzetiség szerint is lehetett választani. Volt a magyaron kívül indiai, kínai, szerb és erdélyi konyha is. Lehetett kapni óriás hamburgert vagy éppen óriás palacsintát is.
De nem csak az ételek nyújtottak kellemes élményeket, hisz ha valaki kényeztetésre vágyott, megmasszíroztathatta magát, de lelki támaszt nyújtó kis csapattal is találkozhattunk, kik szívesen beszélgettek a hozzájuk forduló fiatalokkal. Ami nagyon szimpatikus volt még számomra, az a drogprevenciós sátor volt, ahol szintén segítő szándékkal álltak készenlétbe. Láttam egészségügyi, elsősegélyt nyújtó szakembergárdát, gyógyszertárat, de volt vásárlási lehetőség, csomag- és bicikli megőrző is. Közben szép lassan ránk sötétedett, de a buli, a jókedv nem lanyhult, még hajnali kettőkor is tombolt a közönség, fáradhatatlanul szórakozott tovább. Hamarosan fáradtan bár, de jókedvűen indultunk hazafelé. Rengeteg pozitív energiával töltődtem fel ez alatt a pár óra alatt, az itteni életérzés engem is áthatott, elkísért nagyon sokáig. Azóta is jólesik a gondolat, hogy igen, ennyiféle ember és ilyen sokféle érdeklődés milyen jól megfér egymás mellett.
Maróti Zsuzsa :-)