Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Köszönöm a szót, Péter! Tisztelettel köszöntöm Martonyi János miniszter urat, tisztelettel köszöntöm a parlament külügyi bizottságának vezetőjét! Örülök, hogy látom Szili Katalin asszonyt. Nézem, van-e még ellenzék, anélkül a demokrácia nem működik. Hol vannak? László? Jó napot kívánok, Kovács külügyminiszter úr! Önt is tisztelettel köszöntöm, örülök, hogy látlak téged is. Jobbiktól van-e itt esetleg valaki? Nem jöttek el, nem baj. Részletek Orbán Viktor Miniszterelnök külképviseleti vezetők értekezletén megtartott felszólalásából:
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Márciusban találkoztunk utoljára, és persze lehet azt mondani, hiszen a napi hírek erre jó okot adnak, hogy sok minden változott, de valójában a mondandónk lényege és a mai találkozónk eszmei, szellemi kiindulópontja nem változott. Arról beszéltünk ugyanis itt márciusban, hogy Magyarországnak önálló külpolitikával kell rendelkeznie. Az önálló külpolitikának az a lényege, hogy az eredője a magyar érdek, a mércéje pedig a magyar emberek boldogulása. Meggyőződésünk szerint erről beszéltünk itt tavasszal. Ha a külpolitika szervilis, hogyha megfelelési kényszertől vezetett, akkor gúzsba köti saját magát, és nem tud megfelelni annak a mércének, amit vele szemben támasztunk, vagyis azt akarom ezzel mondani, hogy a magyar emberek alapvető érdeke, hogy olyan külpolitikája legyen Magyarországnak, és a külpolitikát olyan emberek hajtsák végre a világban, akik számára a legfontosabb a magyar érdek.
A bennünket igazságtalanul ért nemzetközi támadások pedig ezt még föl is erősítik. Ezt az igazodási kényszert, különösen, hogyha az ember nem itthon ül – elnézést kérek, Péter –, ebben a langymeleg, barátságos közegben, hanem kint van a hidegben, mondjuk, hogy a fiatalok is értsék, G. I. Joe-ként leteszik, és ott kell helytállnia, és folyamatos támadás alatt van, és folyamatosan bírálják az ő kormányát meg az ő hazáját, akkor ezek a régi, másik külpolitikai iskolából fakadó reflexek, hogy igazodjunk, akkor hirtelen érthető személyes és lelki igénnyé válnak. És előfordulhat, hogyha Önök nincsenek eléggé megacélozva, ha nincs eléggé jól megkovácsolva a pozíciójuk, abban az esetben érthető emberi okokból inkább a kisebb konfliktust vállalva nem a magyar érdekeket fogják képviselni, hanem úgy fogják képviselni a magyar érdekeket, hogy az a lehető legkisebb kellemetlenséget okozza a személyes viszonyrendszerben. Ez egy komoly probléma. Ezzel mindannyian küzdünk, akiknek ki kell lépni a nemzetközi színtérre. Én csak a saját példámat tudom Önöknek ajánlani, javasolni, hogy pont az ellenkező módon reagáljon a hormonrendszerük erre a politikai szituációra. Tehát minél jobban támadják Önöket, annál erőteljesebben fogalmazzák meg az álláspontjukat, ne annál puhábban, ne annál igazodóbban, ne annál ravaszabbul, hanem annál szikárabban, annál világosabban és udvariasan és nagyon egyszerűen, legyen a védhetőség az Önök személyes komfortérzetének a megvédése, az Önök által képviselt álláspont megvédése nem akkor lehetséges, ha fölpuhulnak, hanem akkor, hogyha megkeményednek. Udvariasak legyenek, rugalmasak, barátságosak, de jottányit se engedjenek tartalmilag abból az álláspontból, amit képviselni kell. Ez a legfontosabb dolog, amit kérni szeretnék Önöktől.
Láthatják, hogy egy képmutató világban élünk, és nekünk képmutatásban több száz éves lemaradásunk van. Hogy ez előnyünkre írható-e, vagy ez egy kritika saját magunkkal szemben, ezt én magam sem tudom eldönteni. Az ember a saját családjában a hipokritaságot, a képmutatást nem szereti. Hogy ez a nemzetközi politikának mennyire szükségszerű velejárója vagy nem, erről talán Önök többet tudnak, mint én, aki ritkábban találkozom a nemzetközi külpolitika képviselőivel, mint Önök. De a dolog lényege az, hogy hipokrita világban élünk, képmutató világban élünk. A francia külügyminiszter megtámad bennünket a kerítésünk miatt, a miniszterelnöke meg felavat egy kerítést. Mi, magyarok meg azt gondolnánk, hogy szégyelljük magunkat. Olyan kínos, nem? Ők nem gondolják. Az osztrákok azt mondják, hogy tőlünk többen mennek oda, mint kellene, és ha megnézem a számokat, tőlük sokkal többen mennek Németországba, mint tőlünk mentek hozzájuk. Mi szégyellnénk magunkat, azt mondanánk, hogy fülön csíptek, rájöttek, hogy lelepleztek bennünket, nem pontosan azt mondjuk, amit csinálunk, nem szép dolog ez. Őket nem zavarja. Tehát arra szeretném Önöket emlékeztetni, hogy ne abból induljanak ki, hogy mit mondanak a partnereink, különösen ne az általuk íratott külpolitikai tartalmú cikkekből induljanak ki, hanem mindig a magyar érdeket válasszák kiindulópontul. És kérem Önöket, azt képviseljék, amire Önöket az államtitkáraik, illetve a külügyminiszterük kéri.
Jól emlékszem arra, hogy Berlusconi miniszterelnök úr világosan elmondta nekünk, amikor arról tamáskodtunk az Európai Unió vezetői, hogy mi legyen: Kadhafi menjen, Kadhafi maradjon, szabad-e föllépni vele, mit és hogyan lehet tenni? Berlusconi világosan megmondta, hogy neki megállapodása van velük, pénzügyi és politikai megállapodása, ennek része, hogy biztosítják Líbia Európa felé eső határainak a védelmét és így onnan menekült áradattól Olaszországnak nem kell tartania. Ő ezt világosan elmondta. Azt kérte, hogy ne rombolják le a nagy nyugati hatalmak Líbiát anélkül, hogy gondoskodnának a mély Afrikából érkező menekültáradat megfékezéséről. Vagy hasonlóképpen: miközben döntés született a nemzetközi politikában arról, hogy Szíriában be kell avatkozni, és a legmodernebb haditechnológiát vetette ott be a Nyugat – szövetségesként egyébként, hallgatólagos támogatással mi is ott voltunk ebben, tehát amikor most beszélek, nem mások felelősségéről beszélek, hanem annak a nagy közösségnek, a nyugati, atlantista politikai közösségnek a felelősségéről beszélek, ahova mi is tartozunk –, amikor ezt megtettük, akkor senki nem gondoskodott arról, hogy egy ilyen beavatkozás után előálló, egyáltalán nem kizárható anarchia esetén mit fogunk tenni. Még pontosabban mondom: az Egyesült Államok fölkészült erre, mint tegnap láthatták, be is jelentette, mindegy, honnan, akár Szíriából is, ők nem fogadnak senkit. Mindenkire egységes nemzetközi jog érvényes, a menekültügyi konvenciók ránk ugyanúgy érvényesek, mint rájuk. Mégis Ausztráliával az élen több ország világossá tette, Ausztrália azt mondta, nem fogad, Amerika megmondta, nem fogad, Izrael megmondta nem fogad. Tegnapelőtt az Öböl-államok, akik egyébként vallásilag, kulturálisan egy civilizációhoz tartoznak a most Európa felé tartó emberekkel, is azt mondják: nem fogadnak. Csak Európa! Mindenki fölkészült erre az egyébként nem kívánatos, de esetleg előálló helyzetre, mindenkinek van politikai döntése erre, minden ország polgárai úgy érezhetik – Ausztrália, Amerika, Izrael, Öböl-államok –, hogy a vezetői urai a helyzetnek, döntéseket hoznak, és annak érvényt szereznek egy szereplő kivételével: mi, európaiak.
Azt kell mondanom, hogy a legtöbb európai országban, most nevet nem említek egyet sem – kímélendő a külügyminiszter idejét, hogy ne kelljen fogadni nagyköveteket, tehát egyetlen ország nevét sem fogom említeni –, de a felelősségem tudatában mondom Önöknek, hogy az európai államok 90 százalékában szakadék van a nép véleménye és álláspontja és az elit által folytatott politika között. Ez egy demokráciában komoly probléma. Ezt a különbséget egy darabig el lehet fedni, mondjuk irányított újságírással. És ha Önök kinézik egy-egy országnak a sajtóját – én minden nap megnézem külön-külön –, nekem ne mondja senki, hogy ott nincs irányított újságírás. Bennünket vádolnak a sajtószabadság problémával, de ha valaki kinyitja, mondjuk, a teljes magyar sajtót, hogyan értelmezi a menekültválságot, megnézi, hány hang szólal meg, hányfajta vélemény jelenik meg, hogyan futnak szanaszét ezek a vélemények, akkor egy sokkal színesebb palettát fog találni, mint az egyébként magukat nálunk – egyébként alaptalanul, de – fejlettebbnek gondoló országok sajtóját áttekintve. Ez nem filozófiai kérdés meg sajtójogi kérdés, ez a tényeknek a kérdése. Minden reggel ott a bizonyíték, hogy ezekben a kérdésekben igenis létezik irányított vélemény. Én nem vádolok senkit azzal, hogy ő személyesen irányítja, még azt sem, hogy a politikai vezetők irányítják ezeket a véleményeket, csak azt akarom mondani, hogy úgy vannak fölépítve a nyugati társadalmak, hogy ott hosszú időn – ez alatt több hetet értek, nem éveket –, bizonyos időtartamon keresztül lehetséges olyan politikát folytatni megtámogatva a nyilvánossággal, amelyet egyébként a nép nagy része nem támogat, de ott sem lehet örökké.
A mi álláspontunk egy szuverenitás álláspont, ami szerint minden nemzetnek, minden közösségnek, minden államnak joga van a saját fejlődéséről saját magának döntenie. Ezért például nekünk nincs jogunk ahhoz, hogy mi befolyásolni akarjunk, vagy akárcsak véleményt akarjunk mondani más országoknak arról a kísérletéről, hogy az ott élőktől különböző vallási-kulturális alapokon álló nagy közösséggel kívánnak együtt élni. Azt gondolom, hogy nekünk nem szabad minősítő kifejezéseket használni a tekintetben, hogy Franciaország úgy döntött, hogy ő szeretne, vagy legalábbis elfogadhatónak tartja, hogy az ő társadalmában legyen egy 8-10 százalékos nagy muszlim közösség. A demográfiai számításokat – ez egyszerű matematikai kérdés – figyelembe véve pedig a jövőre is úgy döntött, hogy egy egyre növekvő arányú ilyen közösséggel kíván együtt élni az őshonos francia nép. Ez az ő döntésük. Nyilván a németek ugyanúgy meghozták a maguk döntésüket a törökökre vonatkozóan már korábban is, azóta is hoznak ilyen döntéseket. Szerintem nekünk ezeket a döntéseket nem szabad minősítenünk. Nem szabad sem politikailag, sem ésszerűség szempontjából, mert minden népnek joga, hogy az ottani őshonos nép határozza meg, kivel kíván együtt élni.
Nem lehet egyszerre hatályban tartani és a tagállamokkal szemben kikényszeríteni bizonyos közös megállapodáson nyugvó szabályokat, és ezzel egy időben azt mondani, hogy persze, de a valóságban úgysem tudjuk őket érvényesíteni. Ha ez a kettő elválik, ez először lebontja a schengeni rendszert, azt a veszélyt hordozza magában, hogy akkor majd máshol lesznek szilárd határok, nem az Európai Unió külső határain, hanem beljebb. És akkor elveszítjük a szabad mozgás lehetőségét, ami aztán fölőrli a bizalmat, mert nem fogják elhinni az európai uniós tagállamok egymásnak, hogy nem akarják megvédeni a határt, pontosabban, hogy nem tudják megvédeni a határt, hanem azt fogják föltételezni, hogy nem is akarják, és a problémát föl akarják terelni hozzájuk. Görögországot tudom itt most ilyen szempontból a bizalmi válság középpontjának megemlíteni. Görögországnak olyan határvédelmet kellene végrehajtania, aminek eredményeképpen Magyarországra nem jöhetnek bevándorló. Nekünk semmilyen problémánk nem volna, ha a görögök a regisztrációt, a nyilvántartást, a menekültek és a bevándorlók különválasztását elvégeznék, akkor Magyarországnak semmilyen baja nem volna a szerb–magyar határon. Így aztán az osztrákoknak sem lenne, meg a németeknek sem, de a görögök ezt nem teszik meg. És akkor most gondolkodhatunk azon, hogy Görögország, amelyik a szövetségesünk, akivel ráadásul együtt érzünk, miért nem teszi ezt meg? Nem tudja, esetleg nem is akarja? És már megkezdődött az egész Európai Unió alapját adó bizalom fölmorzsolódása.
Az mégis abszurd dolog, hogy Magyarország föllép annak érdekében a saját polgáraival szemben, hogy a leírt megismerhető szabályokat tartsák be. Ha egy magyar illegálisan átlépi a határt, megbüntetjük. Ha egy magyar ember fogja magát, és átmegy a zöldhatáron Szerbiába, akkor elkövet egy szabálysértést. Sőt, ha a zöldhatáron átmegy Ausztriába, még ott is. És akkor, akik nem mi vagyunk, hanem valaki mások, azoknak meg szabad? Sőt, odamegyünk és kiszolgáljuk? Gondoljuk át az egésznek az abszurditását. Ezért szerintem a magyar álláspont egyszerre emberséges és következetes. Együtt kell működni a hatóságokkal, az európai szabályok szerint azonosítani kell őket, regisztrálnunk kell őket, utána fölajánljuk, hogy menjenek a gyűjtőpontokra, ahol ételt, italt szállást és orvosi ellátást kapnak, és kérjük, hogy ezt vegyék igénybe. Itt tartunk most. Változás ebben a helyzetben magyar oldalról, tisztelt Hölgyeim és Uraim szeptember 15-ével lesz, hiszen a magyar parlament, akinek ezúton is szeretném megköszönni az együttműködését – még ha az nem is volt teljes – megszavazta azokat az új szabályokat, amelyek komoly dologgá teszik Magyarország külső határainak védelmét. Megszavazta azokat a szabályokat, amelyek világossá teszik, hogy az illegális határátlépés nem szabálysértés, amit le lehet rendezni 20 ezer forinttal, hanem börtönbüntetés jár érte vagy kitiltás. És az embercsempészet nem egy jópofa fizetéskiegészítés, még ha egyébként esetleg érthetően jól is esik azoknak, akik ebbe az üzletbe be tudnak kapcsolódni magyar részről, ez egy bűncselekmény. Súlyos bűncselekmény, sok év vas jár érte, sok év nehéz vasban, és teljes vagyonelkobzás jár érte.
Szeptember 15-étől ezek az új szabályok. Azért nem holnap reggeltől, mert túlságosan nagy a szigorítás mértéke. És egy ilyen nagy szigorítást azonnal nem lehet végrehajtani, még a határon se. Fölkészülési időt kell adni mindenkinek. Ezért folytatunk szórólap kampányt ebben a pillanatban például Szerbiában. Ezért fogunk ott mindenfajta eszközöket fölhasználni, hogy elmondjuk a bevándorlóknak: megváltozott a helyzet Magyarország határain, ne gyertek, mert kitiltás vagy több év börtön jár ezért, ne gyertek! És ezt megfelelő nyelven, reményeim szerint helyesen, mármint hogy a magyar kultúrához méltó nyelvi pontossággal képesek is vagyunk a szórólapjainkon megjeleníteni. És ugyanúgy az embercsempészeknek is szeretnénk világossá tenni, hogy a zavarosban való halászásnak a kockázata nem annyi szeptember 15-től, mint korábban volt, és időt adtunk ezzel, hogy fölkészüljön a rendőrségünk is, hogy létrehozza a határvadász egységeket. Mert ők sem ebben edződtek az elmúlt években, hogy ilyen munkákat kell végrehajtaniuk. És a hadsereget is föl kell készíteni, a katonáinkat, ha meglesz a jogi alap, újra kérem az ellenzéket, hogy adja meg, hogy nekik is részt kell venni a határ védelmében akkor is, ha nem háború van, csak egyszerű civil lerohanás, de az is fenyegeti a határokat, ezért a határ védelmében nekik is részt kell venni. Mindenkinek van még néhány napja, hogy erre fölkészüljön.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Nagykövet Hölgyek és Urak! Tisztelt Martonyi, Kovács külügyminiszter urak! Kedves Péter!
Köszönöm szépen a figyelmüket! Örülök, hogy szólhattam Önökhöz.
forrás: Orbán Viktor Magyarország Miniszterelnöke
- Külügyminisztérium
képek a rendezvényről - fotók - Botár Gergely
