Családállítás

20 éves korom óta rendszeres nőgyógyászati problémáim vannak: miómák, polipok és ciszták miatt többször is műtöttek. Egy tanfolyamon ismerkedtem meg J.-vel a „látó” nőgyógyásszal. Elmentem rendelőjébe és sokat beszélgettünk mielőtt megvizsgált. Elmondtam neki, hogy 21 éves koromban bal oldali hallóidegemen volt egy daganat. Erre J. megkérdezte” Mit nem akart meghallani, amit az édesanyja mondott?” Rácsodálkoztam, mert anyukám tényleg nagyon sokat veszekedett akkoriban apukámmal és  mindig úgy éreztem, hogy  nem bírom már hallgatni. Nőgyógyászom megnézte az előző orvosi papírokat... Elmondta, hogy mivel cisztám, miómám, daganatom bal oldalon volt ez azt jelenti, hogy nem fogadom el anyukámat (bal oldalunk édesanyánk, jobb oldalunk édesapánk) és ezt oldani kéne családállítással. Kérdésemre elmesélte, hogy ez egy német úr, BertHellinger nevéhez fűződő terápia és javasolt egy hölgyet, aki ezzel foglalkozik.

Elmentem a megadott időpontban a családállításra. Nyolcan voltunk a vezetővel együtt. Nem ismertem senkit és nem tudtam mi fog történni. Családállítás? Felállítják a családfámat? Amit ott láttam döbbenet volt... teljesen idegen emberek funkcionáltak anya, apa, nagyszülő, vagy testvérként. Először el kellett mondani, hogy mi a problémám: anyukámat nem tekintettem jó édesanyának. Úgy érezem gyerekkoromban elhanyagolt, igazán a szomszéd család nevelt fel. Nem emlékszem arra, hogy egyszer is azt mondta volna, hogy szeret. Soha nem játszott velem és nem mesélt este. Tinédzser koromban sokat veszekedett édesapámmal és a családunk több ok miatt is széthullott. Ez a múlt párkapcsolataimra is rányomta bélyegét. Szeretethiányom van, nem érzem magam biztonságban egy férfi mellett sem, nem érzem, hogy bármelyik is jó apa, szerető férj lehetne. Miután könnyekkel küszködve  elmondtam mi nyomja  a szívem, ki kellett választani a csoportból két személyt aki megszemélyesítette anyukámat és önmagamat. Meglepetésemre nem azt választottam aki a legszimpatikusabb volt... ellenkezőleg. Vezetőnk megkért, hogy helyezzem el a két személyt a szobában úgy ahogyan az akkori érzéseim diktálják. Jó távol állítottam őket, „Én” háttal álltam „Édesanyámnak”. Ezután magától elindult a személyek mozgása, mintegy ráérezve az egyén és a hozzátartozó sorsok, események energiájára, kötődéseire. Egy ideig hangtalanul mozogtak. „Édesanyámnak” mindig háttal álltam „Én”. „Édesanyám” megpróbált közeledni hozzám, de a vezető leállította. „Én” folyamatosan arra törekedtem, hogy háttal álljak neki. Nem akartam ránézni sem.  Szobában keringtek egy jó darabig így, amikor a vezető beállított a helyemre és én lettem „Én”.  Vezetőm mondta, hogy meg kell fordulnom és oda kell mennem „Édesanyámhoz”. „Én? Soha” mondtam... Nem tudom mennyi idő telt el, de ez a szituáció  többször megismétlődött. Nagy nehezen megfordultam. Haragot éreztem, keserűséget és teljes elutasítást „Édesanyám” felé.

Vezetőm most arra utasított, hogy térdeljek le a földre... ”Rendben” mondtam  „letérdelni letudok” és úgy is tettem. Azután egyre közelebb és közelebb kellett mennem hozzá vezetőm utasításra. Lelkem hevesen tiltakozott, de testem engedelmeskedett és lassan zokogva megindultam felé. „Édesanyám” kitárt karokkal el akart felém indulni, de vezetőm leállította. Azt mondta nekem kell oda menni. A percek teltek és én lassan térden csúszva, zokogva odamentem átöleltem a lábát és kértem, hogy bocsásson meg. Együtt sírtunk és öleltük egymást percekig... vezetőm mondott bizonyos mondatokat, amiket  meg kellett ismételni... ezeket sajnos nem írhatom le, de a megbocsátásról, szeretetről szóltak. Megfogalmazódott, hogy mindenkinek a saját életét kell élni... A lényeg, hogy a Hellinger-féle családállítás elvei szerint minden egyes családtagnak megvan a maga helye és csak a saját helyén élhet jól. Az ember a szülőjétől kapja az életet. Ezért tisztelni kell: mindig a szülő a Nagy, ő maga pedig a Kicsi. Amennyiben a gyerek a szülővel egy szinten lévőnek éli meg magát, vagy a szülőjénél is nagyobbnak akkor élményszinten egy, vagy két generációs létrafokkal feljebb ugrik a saját helyénél. Így nem tudja a saját életét élni, gyökértelenné és stresszessé válik. Élményeiből hiányzik a gyerek-lét, amit majd nagy valószínűséggel a párkapcsolatában fog megpróbálni pótolni. Ez volt a problémám nekem is. Boldogtalannak, szerencsétlennek éreztem nagyon gyakran magam. Nem értettem miért szült meg édesanyám. NEM ÉRTÉKELTEM AZ ÉLETET, AMIT TŐLE KAPTAM!

A családállításon azt tanultuk, hogy a szülő a legjobbat tette, amit az adott helyzetben tehetett. Én úgy éreztem, hogy nem voltak jó szüleim és ez főleg édesanyámmal szemben volt nagyon erős érzés. Emiatt haragudtam rá, nem tudtam őt elfogadni olyannak amilyen. Pedig ő megszült és utána nem adott örökbe, hanem felnevelt... Ezért tisztelni kell és szeretni.   A családállítás után megkönnyebbültem. Körülbelül még két hétig heves  zokogási  „rohamaim” voltak, amikor  anyukámat kértem, hogy ne haragudjon rám, sőt sírva mondtam neki, hogy szeretem. Elfogadtam őt olyannak amilyen. A terápia szerint a családállításnál a tudattalan szeretetből fakadó kötődések feloldódnak, és a tudatos szeretet alakul ki: az egyén a felvállalt sorsot nagy tisztelettel „visszaadja” annak, akihez az tartozik, gondolkodásmódja ítéletmentessé válik és „elkezdheti” a saját életét. Megtanultuk, hogy a gyógyulás azzal kezdődik, ha a múltat tisztelettel elfogadjuk, mert csak így tudunk nyitottá válni a jövő felé. Amikor felismerjük a valóságot, akkor azt  a pillanatot be lehet állítani gyógyító mondatokkal. A mondatok szeretettel teljesek, elfogadóak és a mélyben hatnak. Minden ember számára a szülei és a családja jelenti az élete szempontjából a legfontosabb köteléket.

Ha  az ember nem tudja érzelmeiben is átélni, hogy kapott egy életet, és úgy kapta, ahogy azt adni tudták, akkor gyökértelenné és boldogtalanná válik. Valami mindig hiányozni fog az életéből. De, ha látja, hogyan alakítja minden ember életét a Sors, az övét, hogyan működnek az élet, a szeretet és a rend törvényei mindannyiunk életében, akkor talán megérti, hogy mindent megkapott tőlük, amit csak adni tudtak. Amit pedig nem tudtak megadni, ami fájt, hiányzott, az az élete ára. Talán sikerül a szívével is megértenie, hogy a gyökereiből kapja meg mindazt, ami az élethez kell, testének anyaga, lelkének energiái szülein, nagyszülein keresztül érkeztek el hozzá. És ha tudattalan gyereki szeretetből nem gondolja, hogy más sorsát és érzelmeit kell cipelnie, akkor leteheti az átvett sorsot, kezébe veheti a saját életét, és csinálhat belőle valami nagyon jót, hogy családtagjai lássák, érdemes volt továbbadni neki. Az élet nagy ajándék, hát becsüld meg és éld értékesen!