Nők és autók

Nők és autók. Ez a három szó a legtöbb hímnemű egyedben visszatetszést kelt, kivéve amikor a férfimagazinok oldalain köszönnek vissza fotósorozatként. A sztereotípia megvan. A nők „nem tudnak vezetni”, „nem ismerik a kocsikat”, „nem tudnak parkolni”. Őszintén szólva egyetértek velük, annak ellenére, hogy jómagam is a gyengébbik nemhez tartozom. Sajnos tapasztalataim során be kellett látnom, hogy van igazság a dologban, mert általában egy nő vagy nagyon jól, vagy nagyon rosszul vezet. Ami pedig az autóválasztásuk terén szokás, hogy a forma és a szín dominál –ez nem az én világom.

Saját választás

Nálam mi a mérvadó? Először is a motor. Hány lóerős, mennyi a nyomaték. Ehhez persze fontos a jó súly is, hogy könnyű legyen és meg tudjon indulni. Felszereltség, aztán a külcsín. Az én kedvencem a sedan vagy a coupe. Azt vallom, hogy egy kocsinak legyen eleje, szép hosszú motorháztetővel és vége, ne olyannak tűnjön, mint aminek levágták a fenekét. Viszolygok a tipikus női kisautóktól. Amik cukik, mindenhova beférnek, de még sokan így se tudják őket normálisan vezetni, mert nem érzik a méretarányokat. Nekem az úgynevezett férfias vasak jönnek be, habár nem állítom, hogy bármi baj lenne kicsikkel, de nálam nem jöhetnek szóba, ha arról kérdeznek, milyet is szeretnék magamnak.

A pasik mindig meglepődnek, amikor elmondom nekik, hogy imádom az autókat, a vezetést és még hozzá is tudok szólni –igaz, nem mélyrehatóan-, amikor a műszaki részek kerülnek szóba. Ez furcsa, főleg egy szőke nőtől. Az igazság az, hogy gyerekkorom óta rajongok értük és ez idővel egyre erőteljesebb lett. Alig vártam, hogy kézhez kapjam a vezetői engedélyem, már aznap a volán mögött ültem. Ez az elfoglaltság ki tud kapcsolni, meg tud nyugtatni. Imádom. Nincs olyan kocsi, amit ne szeretnék kipróbálni, még ha csupán egy kör elejéig is.

Mennyi is, az annyi?

Egész pontosan, darabszámra meg tudom mondani, eddig hány fajta autót vezettem. Ez a szám pedig 37. Volt, amit rövidebb ideig, és volt, amit tartósabban. Kiskategóriástól a prémiumig, régitől az újig. Megfordult a kezem alatt Suzukiktól kezdve, a Fordokon át az Audiig, Saabig, Lexusig sok minden. Külön élmény az összes, nem is lehet hasonlítgatni. Véleményem persze van mindegyikről, de akárhogy is nézzük, a lényegre mind megfelel… Eljutni A-ból B-be.

BKV

Nem véletlenül szavazok inkább a kocsival való utazásra, mint a tömegközlekedésre. Erre ki is térek, mert ez egy olyan dolog, amit sokan nem értenek meg és lehurrognak. Ez azonban engem nem zavar, lássuk hát. Mondják az emberek, hogy az autó drága. A fenntartása, az üzemanyag fogyasztása. Elismerem. Viszont amikor felszállok a buszra és koszos, büdös leszek tőle, beszólogatnak, mindezt úgy, hogy a bérlet és a vonaljegyek ára is az egekben van, akkor azt mondom, hogy engem nem érdekel, kinek mi a véleménye. A kocsi elvisz ajtótól ajtóig, tiszta és csak az ül be mellém, akinek én azt megengedem. Kinek hiányzik, hogy egy éjszakai járaton konfliktusba kerüljön valami részeg bandával?

A forgalomban

Persze egy kis vitáért nem kell buszokra, metróra szállni. Bevágnak az ember elé, leszorítanak, büntető satuznak, anyáznak, szabálytalankodnak a sofőrök. A KRESZ-t sokan csak javaslatként veszik, mintsem betartandó dolognak. Nem vagyok álszent, nem állítom, hogy az a Biblia, amit foggal, körömmel követni kell, hiszen ki ne hágná át időnként? Gyorsabban hajt valamivel, mint a megengedett? Átmegy egy narancssárgán? Figyelmen kívül hagy egy záróvonalat? Ezek előfordulnak néha, és ha az adott helyzetben ezektől senki nem kerül veszélybe, akkor sok vezető ennyit megenged magának. Amikor ellenben valaki majdnem nekem jön oldalról, mert épp telefonál és számára nem létezik a visszapillantó tükör, vagy úgy áll meg, hogy nem lehet tőle el-, vagy kiférni, akkor én is ideges leszek. Sajnos Magyarországon nem figyelnek egymásra az emberek kellőképpen az utakon, udvariasságot pedig még hírből sem ismernek. Tisztelet a kivételnek. Mai napig elcsodálkozom, ha valaki átenged gyalogosan a zebrán, mert esetenként inkább látszik egy ilyen Mission Impossible-nek, mint hétköznapi élethelyzetnek.

Ahány típus, annyi szokás

Ehhez hozzátartozik, hogy valóban találtam igazságot abban, hogy egy autó meg tudja változtatni a benne ülő személyt. Ezt én is tudom, tapasztaltam. Vannak, akik ha kocsiba ülnek, burokban érzik magukat. Ez márkafüggő legtöbbször. Egy régi Swiftben nem sűrűn változik az ember Fittipaldi-vá, de ha egy BMW-be száll be, már Ő az utak királya.

Alapvetően van egy vezetési stílusom. Normál esetben rugalmas tempóban vezetek, nem szeretem a mazsolákat, de ugyanakkor nem okoz belső kínt, ha beengedek valakit magam elé. Ez így volt egy Splashben, Aygoban is. A Lexus, vagy a Saab azonban már más. Ezek a típusok tiszteletet, pénzt sugallnak. Magabiztosabban is előztem velük, váltottam sávot. Amikor pedig láttam a dugóban mások arcán az irigységet és csodálkozást, még jól is esett. Nem volt egyik sem a saját tulajdonom, de az ilyesmi mindig mosolygásra késztetett. Mit vált ki egy drága autó másokból, vagy belőlem. Azért elég kellemetlen volt úgy azt mondani egy kéregetőnek a piros lámpánál, hogy „Nincs pénzem”, amikor egy Lexus RX300-ban ültem. Pedig igaz volt, de ki hiszi ezt el egy olyannak a szájából, aki ilyet vezet?!

Az első szerelem

Sokáig aggódtam, miután készhez kaptam a jogsimat és elkezdtem aktívan járni egy bizonyos autóval, hogy a jól megszokott után majd fogom-e élvezni más kocsik vezetését is? A válasz persze IGEN lett, de ezt akkor még nem tudtam. Az én igazi Elsőm egy Honda volt. Egy Prelude. ’92-es, 2.0 motor, 140 körüli pacival, negyedik generációs darab. Vele éltem át sok jót, rosszat is, de a szerelem megmaradt, és a márkahűség is. Ha megkérdezik, mit szerettem, élveztem a legjobban vezetni, arra egyértelműen Ő lesz a válasz. Nem jelenthetem ki, hogy pártatlan vagyok, mert nem igaz. A Honda mindig is az elsők között lesz a listámon, nem hiszem, hogy kigyógyulok valaha is belőle! :-) Ezt biztos sokak értik, akik rajonganak egy bizonyos márkáért. Itt is vannak kasztok, BMW-sek, Alfások, és még sorolhatnám. Aki szereti az autókat, előbb-utóbb jobban fog egy típust kedvelni, mint a többit, bármilyen oknál fogva. Azért van annak egy bája, mikor egy veled szembe jövő azonos fajtájú kocsiból átintenek az emberek. Ez leginkább a ritkább, régebbi példányokra jellemző. Nálam ez most legutóbb egy Honda Integrában fordult elő. Amiben azt hittem, sosem fogok ülni, pláne nem vezetni. Jó dolog, hogy az életben egy ilyen abszurdnak tűnő dolog is ennyi örömet tud okozni.

Számomra ez különleges. Élmény a vezetés, élmény a négy keréken utazás, Budapest  utcáin.

 Nicky, 2012.